Mennyire fogadják el a betegek, hogy a bőrbetegségük lelki oldala is ilyen jelentős?
Ez nagyon változó, de sokszor tudják ezt ők nagyon jól. Van, hogy meglepődnek, vagy tiltakoznak, hiszen a lélektani témakörök kevesek számára átláthatóak és még mindig tabu témának számítanak. Stigmatizál az, ha valakinek lelki gondja van, holott ezek mindannyiunkat érinthetnek. Hogy kiben mennyire tud ez a szemléletmód kialakulni, mondjuk egy pszichológussal való első interjú végére, az már eltérő, de általában akkor, ha megkérem a pácienst, mesélje el a bőrprobléma történetét, újraszőve saját történetét rengeteg felismerés elindulhat. Különösen nagy hangsúlyt fektetünk arra, amikor először jelentkezett a bőrtünet – s az azt megelőző időszakra –, akkor általában van olyan tényező, melyet lehet azonosítani.
Honnan van ez a kapcsolat a bőr és a psziché között?
Nagyon leegyszerűsítve: a bőr és az idegrendszer magzatkorunktól kezdve ugyanazon sejtlemezből fejlődik ki, és életünk során is megmarad egymásra hatása. A legtöbb bőrbeteg szomatizál, a bőrbetegségek pszichoszomatikus gyökerűek. A szomatizáció azt jelenti, hogy a szervezet testi tünetekkel jelzi probléma állapotát. Szomatizációval nem mindenki reagál a negatív stresszre, ehhez kell egyfajta személyiség működésmód, ami az emberi fejlődés során nagyon korán alakul ki és amelyet pszichoszomatikus érzékenységi hajlamnak nevezünk. A pszichoszomatika azt jelenti: testileg kimutatható elváltozás, amely mögött nemcsak testileg kimutatható elváltozás van, hanem pszichés is. Pszichés elváltozás alatt itt azokat a nagyon korai élményeket és kihatásaikat értem, ami tulajdonképpen valaminek az elmaradása. Valami elmarad, mégpedig a személyiségfejlődés nagyon korai fázisában az anya-gyermek kapcsolatban. Ez az elmaradás a születés előtti, születéskori vagy születés utáni korai időszakra tehető. Ha például egészen korán, a méhen belüli létben történik ez, mikor a magzat még nem is lát, de a bőrével már rezgéseket hallani tud, és érzékel – s egy ősi módon átéli az anya érzelmi állapotait, viszonyulását, bizonytalanságait, szorongásait.
Mi az, ami gyakran okozója ennek a zavarnak az anya-gyerek kapcsolatban?
Gyakran a személyes élettörténetben kikutatható az a stresszor, ami történt. Leggyakrabban vagy azért, mert a magzat nem volt elfogadva az anya részéről – vagy azért, mert úgy, vagy olyan körülmények között fogant, vagy az anya még nem érett az anyaságra. Gyakori az egzisztenciális nehézség, a gyász, a veszteség ebben az időszakban a családban, s gyakori jelenség például, hogy az anya bizonytalan, vagy éppen egy nehéz élethelyzettel küzd és nincs felkészülve a magzat érkezésére, nem tudja meleg, biztonságot adó anyai szeretettel várni. Vannak esetek, amikor alig van információnk erről az időszakról. A magzat már érzi az anyját egy ősi szinten, az anya szorongását, agresszióját, bizonytalanságát, mindent - érzi, ha nem kap az anyától érzelmi biztonságot, ezért a világot veszélyesnek éli meg. Ennek az a következménye, hogy ebben az alapvetően érzékeny időszakban az anya és a magzat kapcsolatában az úgynevezett ősbizalom nem tud kialakulni, vagy csak részlegesen. Az ősbizalom hiányának vagy részleges kialakulásának az lesz a következménye, hogy az illető visszahúzódik az érzelmi helyzetektől, nem tud igazán érzelmi átéléssel reagálni, úgy nevezzük ezt, hogy alexithímiás lesz. Az ilyen emberek kitűnően kompenzálják ezt a hiányukat racionálisan, kognitív szinten, fantasztikus tehetséges emberek vannak közöttük. Az a biztonságérzet azonban, ami az emberi élet során alapvető érzelmi szükséglete mindenkinek, de különösképpen a korai években, gyermekkorunkban, hát az náluk nincsen meg. Az emberi fejlődésben, mikor van egy struktúra, ami nem működik, az alatt kell, hogy legyen valami, ami működik, különben nem élne az illető. Na, most itt, az a struktúra, ami működik, az akkor is létrehozza az emberben az érzelmet, ha az illető nem éli meg. Csak ez az érzelem átfordul testi betegségbe, s az egyik ilyen formája a bőrbetegség. Ezt nevezzük aztán pszichoszomatikus érzékenyedésnek, ennek a személyiségműködésnek az elindulását, és ez nemcsak bőrbetegeknél alakul így, hanem sok más esetben is. Ahhoz már kell a genetikai és biológiai komplex folyamat, hogy valakinél pont a bőrbetegség irányába induljon ez el.
Mi jellemző a krónikus bőrbetegséggel élőkre a pszichológus szemüvegén át figyelve?
Az előbbiekből fakadóan jellegzetes, gyakori megélése a bőrbetegséggel élőknek egyfajta túlérzékenység, egy olyan attitűd, hogy „a világ veszélyes, védekeznem szükséges”. Gyakori náluk az érzelmek felismerésének és kifejezésének zavara. Ezt a jelenséget a szaknyelv alexitímiának nevezi, mely a szomatizációval, vagyis a testi tünetekre átfordított segélykéréssel gyakran jár együtt. Azok a személyek, akik nem képesek vagy nem tartják fontosnak az érzelmeik megfelelő „használatát”, azok az életük során, gyakrabban produkálnak szomatikus tüneteket, mintegy a testükkel kommunikálva panaszaikat. Az érzelmek felismerésének és szóbeli kifejezésének zavara az érzelmi élet, az élmények, a vágyak és kívánságok körének beszűkülésével jár együtt. Nehézségük van az emocionális állapotok és a testi érzetek megkülönböztetésében és gyakran a konkrét, pragmatikus gondolatok és tevékenységek előtérbe helyezése jellemzi őket az érzelmi élettel szemben.
